KOVÁCS Lehel

KOVÁCS Lehel

Mai Magyar Képzőművészet 2.

2008-03-14

Van Kovács Lehelben valami Don Quijote-szerű. Itt most nem csak a megjelenésére gondolok, ami szikár alakjával és az arcát ékítő pompás körszakállal határozottan emlékeztet a bús képű lovagéra, teszem azt El Greco ábrázolásában, hanem a festészetéből áradó csendes hősiességre.
És itt most tisztáznám a fogalmaimat. Hősiességen én nem a rendkívüli pillanatok eufóriáját értem, amely tulajdonképpen szándékán kívül emeli az egyént önmaga fölé, hanem azt a pátoszmentes magatartást, ami képessé teszi a legerősebbeket, hogy hűek maradjanak ahhoz a néha ködképszerű, néha a pillanat töredékéig kristálytisztán kirajzolódó valamihez, amit jobb híján eszménynek becéz a köztudat. Számomra tehát nem Dugovics Titusz az igazi hős, aki az önkívület hevében rántja magával a mélybe ellenfelét, hanem a hóbortos hidalgó, aki a belső parancs szavát többre tartja a világ ítéleténél, és vállalja a harcot a szélmalmok ellen, akárhányszor essék is az ülepére. Mielőtt bárki is célzást látna példázatomban Kovács Lehel festészetének szélmalomharc jellegére vonatkozólag (hogy a seggre esést ne is említsem), szeretném leszögezni: minden valódi művészet szélmalomharc, amiben azonban nem a reménytelenség fogalma dominál, hanem a szándék, amely vele szemben a kesztyűt felveszi. Ekképp lesz Don Quijote komikus figurából hős, Kovács Lehel pedig egy kordivattól, közízléstől független művészi hitvallás kóbor lovagja.
Idézzük csak föl, milyen feladatokat tűzött ki maga elé indulása kor a derék La Mancha-i nemes úr: „a sérelmek orvoslását, a ferdeségek eligazítását, a jogtalanságok jóvátételét, a visszaélések megszüntetését s a tartozások kiegyenlítését”. Valóban őrült célkitűzések ezen a lehetséges világok legracionálisabbikán. De azért próbáljuk meg transzponálni őket Kovács Lehel festészetére. Arról lenne tehát szó, hogy ő pedig a tájképfestészet visszahódítását, a klasszikus értelemben vett figuralitás újrafelfedezését, a hagyományos plein air jellegű, illetve zsáner-típusú ábrázolás újra értelmezését tekinti művészi irányvonalának? Nem tűnik kevésbé őrültnek egy olyan korban, mely híján van ugyan művészeti öndefiníciónak, de abban gőgösen bizonyos, hogy az ilyen jellegű próbálkozást anakronisztikusnak kell bélyegeznie.
Menthetetlenül korszerűtlen volt persze Don Quijote is ócska fegyverzetében, fején a borbélytányérral, de még inkább ósdi és célszerűtlen elveivel a lelkében. Korszerűtlen volt, mert kortól függet lenül hitt valamiben, ami örökérvényű, és amiért, ha jobban belegondolunk, élni egyedül érdemes. De hagyjuk a nagy szavakat, mert lyukat ütnek a mondanivalón. A cervantesi történet hősének alaptulajdonsága a valóság átalakítása. Ez persze így túlságosan nyersen hangzik, hiszen nem ő alakítja át a valóságot, hanem a valóság alakul át benne; s így létrejön a kettősség, a melyet külső és belső realitásnak szokás nevezni. Voltaképpen nem más ez, mint a műalkotás lélektana. Eszerint tehát Don Quijote valójában művész, akiben a külvilág képe látomássá válik. Márpedig a művészet lényege a látomás, amelyben az egyszeri dolgok mögött felrémlő általános tartalom nyer kifejezést.

Kovács Lehel látszólag a szeme elé táruló valóságot festi. Úgy tesz, mint naiv felfogás szerint a XIX. századi mesterek, akik fogták az állványt meg a palettát, kimentek a természetbe, és harsány tehénbőgés közepette lefestették, amit láttak. A dolog azonban már a régi mesterek esetében sem egészen így működött, Kovács Lehelnél pedig végképp nem. Kezdve azon, hogy nem megy a természetbe, hanem állandóan műterem után kajtat, amivel határozottan túlbonyolítja az életét. Folytatva azzal, hogy fénykép alapján dolgozik, amitől még összetettebbé válik az egész. A fénykép ugyebár egy darab rögzített valóság - minthogy azonban a valóság jellegéből fakadólag rögzíthetetlen, így a fénykép óhatatlanul valamiféle „másik valóságot”
mutat. S amikor ezt a „másik valóságot” a festő még tovább alakítja a vásznon, akkor a létrejövő látvány már végképp csak áttételes lenyomata lesz a külső világnak.*

Persze valójában mindennek csak alkotáslélektanilag van jelentősége. Ami a néző szeme elé tárul az egyes egyedül stíluskérdés. Picasso sem csapatnyi női Quasimodoról mintázta Az avignoni kisasszonyokat. Ebből a szempontból Kovács Lehel látásmódja realista jellegű. Azt festi, amit lát, pontosabban, ahogy látja, az híven tükrözi a tárgyi valóságot. Mindazonáltal, ami mindebből vászonra kerül, az már az ő külön világa. Szemernyi kétségünk sem lehet afelől: a táj, amely képeiről elénk tárul csak azért létezik, mert ő megteremtette. Ez a táj a művészi elrendezés eredményeként jött létre, még akkor is, ha emlékeztet holmi itt-ott fellelhető tájakra. Kovács Lehel kiemelte ezeket a fákat, alakokat és mi egy má sokat létezésük esetlegességéből, és áthelyezte képeinek immár végérvényes valóságába. Jelképesen fogalmazva: a szélmalom látszólag szélmalom marad az ő ábrázolásában, de valójában ugyanúgy átlényegül, mintha óriást látnánk a helyén. A lényeg úgysem az óriáson van, hanem a szándék tisztaságán, amely a látomást szüli. Kovács Lehel látomása a valóságról éppen annyira őszinte és hiteles, mint bús képű elődjéé volt. És reménykedjünk benne, hogy éppoly szilárdan tart ki majd elvei mellett a hosszú út során, ami még rá vár.

Szabó Ádám


Kovács Lehel festőművész kismonográfiája
2007
68 oldal 64 színes táblával