RÁCMOLNÁR Sándor

RÁCMOLNÁR Sándor

Mai Magyar Képzőművészet 3.

2008-05-28

Rácmolnár Sándor munkái zavarba ejtő (képi) elbeszélés tipikus esetei. Egyrészt úgy tűnik, jól ismerjük Rácmolnár munkásságát, ám ha alaposabban végigkövetjük, karakteres stílusa ellenére is észrevehető egy folytonos változás, sőt kifejezett kerülése, hogy munkáit egy merev, stílusazonos oeuvre jellemezze. Az a fontos számára, hogy a forma erősítse a jelentést. Ez ugyan egyszerűnek és evidensnek tűnik, ám valójában egyáltalán nem az, nehéz úgy túllépni saját árnyékunkat, hogy egyszerre legyen benne a megújulás és a hitelesség.
Rácmolnár előszeretettel sajátít ki népi, illetve populáris témákat, műfajokat, médiumokat. Ugyanakkor nem az appropriation art gesztusával találkozhatunk nála, mivel csak a hordozót, a stílust teszi magáévá, nem pedig ready made módjára, már meglévő tárgyakat emel a műalkotás dimenzióiba, hanem köznapi médiumokat, szemléletmódokat dolgoz fel és helyez a művészet státusába.

A régi és új népi és populáris motívumok, médiumok és témák alkalmazása egy-egy kortárs mű keretében nem egyedülálló kezdeményezés, és nem csak a kortárs művészetben. Korábban a pop art élt vele, de sokkal régebbre is visszavezethető ez a szemléletmód. A pop art ideológiája eleve ezen az elven működött, hol populáris médiumok, hol populáris témák szolgáltak inspirációul. Azok a kortárs művek, melyek a populáris médiumokat alkalmazzák, lényegükből adódóan mégsem töltik be ugyanazt a szerepet, mint a médiumuk eredendően, ugyanis ezeket a tárgyakat inkább látjuk kiállítóterekben, mint a maguk funkciójában – nem használati tárgyként, hanem képként, műtárgyként kezelik. Napjainkban is beszélhetünk népművészetről, kortárs népművészetről, melynek a kritériuma az, hogy nem ismert a szerzője – ilyenek a viccek, egyes számítógépes jelek bizonyos szituációban való alkalmazása, vagy azok az internetes blogok, ahol nicknévvel szerepelnek a hozzászólók. Alapvetően az ismert szerzőség tekintetében különbözik ettől a popkultúra, de mindkettő ugyanazokból a gyökerekből, élményvilágból táplálkozik. A street art a kettő között ingadozik, de Rácmolnár művészete szempontjából nem szükséges ebben állást foglalni.

A korai művek (1989–1992) némi posztromantikus színezetét az adja, hogy mindegyik munka rendelkezik egy főszereplővel, hőssel. Ilyen például a Houdini szabadulásprodukciója hat a tömegek szabadulásvágyára, a Kolombusz Kristóf megcsókolja az Újvilág földjét, a Gábor Imre egy Chevrolet-nek támaszkodik Havannában vagy a Schwarzenegger-darabok, melyeknek a főszereplője akkoriban még a kigyúrt populáris ikon szerepét töltötte be. Ez a műcímekből is kiderül: Be Schwarzenegger!, Harcoló zombie és Schwarzenegger, Mr Univerzum fürdik a saját fényében. Ábrázolásmódját tekintve Rácmolnár 20–21. századi naiv művész módjára próbál közelíteni témájához, elvetve az akadémikus ábrázolás elemi szabályait.

Ebben az időszakban kezdte el a falvédősorozatát, melyet feleségével, Hetényi Judittal közösen készítettek. A klasszikus konyhai falvédőket aktualizálták mai brandnevekkel és reklámszlogenekkel díszítve, úgymint Coca-Cola, Camel, Henkel. E művekben leginkább azzal a falvédőtípussal találkozhatunk, melyek a századfordulón terjedtek el, s amelyeken többnyire egy édeskés jelenet, egy szerelemespár, olykor a háziasszony szerepelt s mindezt valamilyen népi bölcsesség vagy verses felirat díszítette, magyarázta.

A Call me!-sorozat egy része is ezeket a népi falvédőket idézi meg. Pontosabban ennek kortárs átdolgozásával találkozhatunk, mivel a médium a régi, ám azok a témák, amelyek erre felkerülnek, maiak. A sorozat másik része vegyes technikával is reflektál a szexhirdetésekre. Mind a szexhirdetés tartalmára – az árucikké vált nőre –, mind annak ábrázolási toposzára, a kitakart nemi szervekre. Amíg a vegyes technikával készült képek a naiv művészet bájos esetlenségét hordozzák, addig a textilek egyrészt a népi falvédôket imitálják, másrészt magas szintű, precíz hímzéssel kidolgozottak, ornamentikával gazdagon díszítettek. Így magára a hagyományos női kézműves munkára is visszautalnak.

1998-tól kezdi készíteni az önmaga által teremtett, pszeudomitológiáját Guinness Record Mitológia címmel. Ebben a világ groteszk, eltúlzott jelenségeit avatja művészi témává, például a legnagyobb botsáskát (Borneói óriás kalligráfiával) vagy a legtöbb mássalhangzót tartalmazó szót (Gvprtskvnis), illetve a skót iskolások tücsükköpő versenyét.

A 2000-től kezdődő Dingbats-sorozatában a számítógép karakterkészletéből, szimbólumtárából építkezik. Ezekkel a „talált tárgyakkal” Rácmolnár sajátos képszövegeket szerkeszt. A dingbatsok világa is pszeudomitológiát épít, különböző stílusokban, különbözô technikákkal.
A Dingbatsok speciális csoportja a Bartók bogarai című tematikus kiállításra 2007-ben készült Bartók-csendgyûjtemény, mely Bartók rovargyűjtôi szenvedélyére reflektált művészi eszközökkel. E sorozat médiuma a bakelitlemez, mely autentikusan, önmagában megtestesíti Bartók munkásságát. A lemezbe gravírozott zenei jelekből, hangszerekből felépülô dingbatsbogarak tudatosan idézik a wajang árnyjátékot.
A legújabb képeken a korábbi, többnyire szögletes képelemek ívesekké, ornamentikussá válnak. Ezáltal a piktogramokat végképp kiragadja eredeti közegükből, jobban tudatosítva e köznapi jelek művészetként való megjelenését. A műveken apró részletekből kialakított fantázialényekkel találkozhatunk, melyek humorosnak hatnak bájos-horrorisztikus fejükkel játékos tevékenységeik (pl. tollaslabdázás) közben – azaz egyre nagyobb terepet kap a narrativitás a képeken. A kettő együtt, a bájos horror és a narrativitás már-már képregényekké, Rácmolnár-mangává varázsolják ezeket a köznapi jelhalmazokat.

Rácmolnár tárgykisajátításainak és -felhasználásainak módja az appropriation helyett inkább a bourriaud-i utómunkálat fogalmával írható le. „Az utómunkálatok művészei a műalkotások újfajta felhasználásait találják ki, amikor a múlt hangzó vagy vizuális formáit belefoglalják saját konstrukcióikba.” (Nicolas Bourriaud: Utómunkálatok. Bp., 2007, Műcsarnok, 28.)

BORDÁCS ANDREA
A médiumok színeváltozása
Rácmolnár Sándor képei