CSOSZÓ Gabriella

CSOSZÓ Gabriella

Mai Magyar Fotóművészet 4.

2009-12-10

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Többek között az a jó a fotóban, hogy olyan sokféleképpen nézhető. Nézhetjük a motívum felől, tekinthetjük puszta dokumentumnak, esetleg metaforának, időlenyomatnak, vagy – ha megfelelően vájtfülűek vagyunk – szólhat számunkra magáról a fotóról. A felsorolt nézetek közül egy sincs az – egyébként is csak elképzelt – ártatlan szemre szabva, mindegyikhez előzetes tudásrétegek és kontextus-ismeretek szükségesek. Ezt sokszor tényleg hajlamosak vagyunk elfelejteni, amikor a fotót egyszerűen a valóságnak látjuk.

Ha Csoszó Gabriella mostani fotósorozatát csupán a motívumok felől nézzük, a képek valóban pusztán dokumentumoknak tűnnek. A fotográfus Portugáliában, szinte véletlenül talált rá erre a másfél évtizede elhagyott helyre, a Szabad Európa Rádió egykori adóállomására, egy elzárt területre, amely valaha önálló és önellátó településként működött. Csoszó nem tervezte el előre a felmérést, spontánnak tűnő, átfutó kamera-tekintete végigpásztázta a látványt; miközben érdekes és érdektelen egyszerre került elé. Persze valójában egyetlen motívum sem lehet közömbös, hiszen ami képre kerül – és ez közhely – már a kiválasztás aktusa nyomán elveszti ártatlan látvány-jellegét. Ha csak arról beszélünk, hogy a Szabad Európa Rádió negyven éven keresztül sugárzott erről a helyről, az egyszerű tárgyakra és terekre óhatatlanul máris további kontextus-rétegek rakódnak. A helyszín magyar vonatkozása ebből a szemszögből tagadhatatlan, sőt, aki ma egy bizonyos életkor fölött jár – „n” talán nagyobb egyenlő harmincöt – valamilyen módon, talán egy megjegyzés erejéig vagy leginkább csak képzeletben, kapcsolatba is került ezzel a kitüntetett hellyel. Így aztán az ott készült fotók, kilépve a dokumentum-létből, akár a személyes, akár a kollektív emlékezet asszociációs láncait is elindíthatják. Vagy éppen az emlékezet metaforáivá válhatnak.

Csoszó Gabriella Portugáliában nem az emlékezés jegyében, hanem a feljegyzés során a motívumok között válogatva, szinte véletlenül egy érvényes szabadság-metaforára talált rá. Képsorozatából mintegy mellékesen derül ki, hogy nekünk, ma élőknek milyen elviselhetetlenül könnyű kimondani ezt az idővel mindig lejáratódni látszó szót: szabadság. És milyen bonyolult ugyanez a szabadság-kérdés, ha visszaforgatjuk az emlékezet kerekét. Hiszen képzeljük el ezt a fotósorozatot negyven vagy húsz évvel ezelőtt. Negyven éve a fotóst kémkedés vádjával vagy itt, vagy ott elítélték volna, esetleg ugyanezért épp a másik helyszínen kitüntetik. Ha pedig húsz éve készül, a helyszínen készült sorozat pusztán rövid dokumentációs jegyzet lehetett volna a rendszerváltás margóján. Most pedig Csoszó Gabriella, magyar fotográfus mindebből egy emlékművet hozott létre, egy talán feledésre ítélt, de mindennapjainkat ma is átszövő fogalom, a hidegháború emlékművét. Tárgya csupán számunkra, és csakis a fotósorozat nyomán tűnik fontosnak, hiszen a való világban, Portugáliában mindez az enyészeté lett és lesz. A fotókat nézve olyan ez az emlékmű, mintha a vasfüggöny vagy még kézzelfoghatóbban a berlini fal inverze lenne. A Szabad Európa Rádió átjátszóállomását, ha nem is konkrétan, de tulajdonképpen a berlini fal ellenében, a vasfüggöny idején hozták létre, és azzal szinte egyszerre szűnt meg. A helyszínt tulajdonképpen tényleg akkor kezdték elhagyni, amikor a berlini falat lebontották. Ha visszaemlékszünk, a vasfüggöny vagy a berlini fal darabjaiból gyorsan ereklye lett, megmaradt szakaszai ma már múzeumi védettséget élveznek. A szabadság állomásából viszont elfeledett és elhagyatott hely lett, amelyet nem kell védeni, mert senkinek sem kell. A berlini fal a megszűnésével szimbólummá vált, a Szabad Európa Rádió a megszűnésével elfelejtődött. Ez az emlékmű pedig most nem a megszüntetve megőrzésből lett, hanem az enyészetből. Ez a szabadság, ami van.

Minél jobban távolodunk időben ettől a kortól, a Szabad Európa Rádió korától, annál megfoghatatlanabb lesz a szabadság hiánya is. „Három év múlva kap majd útlevelet … egyáltalán nem kaphat útlevelet … ez drágám, nem telefontéma … nem írhatja meg, mert nem is közlik … bemondta a Szabad Európa … az igazság valahol a kettő között van”. Milyen furcsa szófordulatok, amelyek jelentését gyerekeinknek hosszan kell majd elmagyarázni. Amit nem kell majd elmagyarázni, az az, hogy mennyire magunkra maradtunk a már emlegetett nagy és könnyű szabadságunkkal. Csoszó Gabriella fotósorozata Európa keleti felének történelmi magárahagyatottságáról, a szabadság magányosságáról is szól, egyes képei pedig a történelmi kiüresedés és a kollektív magány darabjai.

A fotók talán éppen azért tudják megjeleníteni ezt a kollektív magányt, mert érzékeltetni tudják az egykori eleven életet. A Csoszó kamerája által megörökített, ma már üres helyszíneken évtizedeken át emberek dolgoztak azon, hogy a szabadságot magukba foglaló információk jussanak el a világ egyik pontjáról a másikra. Lenyomatként látszik a képeken, hogyan tevékenykedtek: pingpongoztak, írtak, olvastak, rádiójeleket küldtek és fogadtak, ültek, álltak, aludtak, gyerekeket hoztak a világra, elkerítve a világtól, szabadon. Már e furcsa relativitás érzékeltetése is elegendő ahhoz, hogy itt a világ másik pontján átérezzük, milyen megfoghatatlan dolog a szabadság. Csoszó munkája így aztán valóban a Szabadság Szellemének emlékműve lehet.

Valóban van valamiféle szellemi rokonság Szentjóby Tamás több mint másfél évtizeddel ezelőtti kimagasló posztkonceptualista gellérthegyi akciója, a Szabadság-szobor lepelbe burkolása, és e mostani fotósorozat között. Nemcsak a kollektív emlékezet vonatkozásában, de akár abban a profán tényben is, hogy Csoszó minden egyes fotója virtuálisan egy-egy konceptuális műalkotást rejt magában. Az erdő itt csak gigantposzter, a fák közé bevezet egy ajtó, abból a fából, amit kivágtak az erdőben. Vagy nem is vezet be, látjuk, csak oda van támasztva a falhoz, árnyéka ott van a fákon. Az egymásra tornyozott matracok installációja mintha a kilencvenes évek egyik képzőművészeti kiállítóterét idézné. Az inkubátor pedig, ha háromdimenziós műtárgy lenne, maga lenne a koraszülött szabadság. De a képeken persze nem műtárgyakat látunk. Egy mégiscsak semleges tekintet súrolja a valós tárgyakat, amelyben ha akarjuk, észrevesszük az alig észrevehető kompozíciót, értékeljük a színek és a formák finom egyensúlyát, vagy a képeket egy-egy valóságszelet természetes lenyomatának tekintjük.

A képeken a késleltetett valóság jelenik meg; mintha a por éveken keresztül a felvétel kedvéért gyűlt volna a tárgyakon. A porból, enyészetből, kopásból, burjánzó flórából és faunából összerakódó motívumok mindegyike időlenyomat, ahogy gyakran magát a fotót is nevezik. Merthogy Csoszó Gabriella képei igazi, ha úgy tetszik klasszikus fotók, amelyekben a semleges dokumentáció és a szubjektív látásmód közti megállapíthatatlan határ a legérdekesebb. Mivel nem egyszerű hatásról van szó, nem is észrevehető, milyen eszközökkel tünteti el a különben nyilvánvalónak hitt határt. Kompozícióban van benne talán vagy a finoman levágott tárgyakban? Vagy a fényben, ami nagyon is el akar ömleni mindenen, de útját állják a tárgyak. Esetleg a nézőpontban. Talán mégis az a legjobb Csoszó Gabriella képeiben, hogy olyan valóságosak és annyiféleképpen nézhetők.

A kiállítást megnyitom.

Mélyi József
Budapest, 2009. március 16.





PL: Számos korábbi beszélgetésben utaltál rá, hogy a munkáid bizonyos élethelyzetek hozzáférhetővé tételét is jelentik.
Hogyan érted ezt pontosan?

CsG: Munkáimat mindvégig jellemzi az önreflexió, bármely téma vagy kérdés, amellyel foglalkoztam, átszíneződött az élethelyzetem állapotaival. Azoknál a műveknél, ahol a magánéletem kérdéseiből és tapasztalatából indultam ki, mindig kitekintettem a tágabb összefüggések és az általánosabb kérdések felé. A személyes élettérből kiinduló művek (Teljes hasonulás, Térkép, Tekintet nélkül a családommal, Hiányzó képek, A nyakkendőkötés) mellett aztán megjelennek azok a munkáim, amelyek a tágabb közösség, társadalom jelenben fontossá vált kérdéseire érzékenyek (Part, Cseresznyefaút, Szabad lapok, Késleltetett közvetítés).
Most jött el az a szakasza az életemnek, amikor ezek a kérdések számomra is megkerülhetetlenekké váltak, fontossá vált, hogy megértsem és megfogalmazzam azokat.

PL: Nemcsak megsétáltatod, de egyfajta érzéki játékba is bevonod a nézőidet. A kedvtelésből fegyelmezett fotónaplóvá bővülő Part egyszerre figyelmes séta, egy ismeretlen másikkal folytatott belső monológ. Tulajdonképpen ehhez kapcsolódva: hol kezdődnek a munkáid?

CsG: Egy-egy kiállításomat hosszú gondolkodási, érlelési folyamat előzi meg. Ha úgy tetszik, hosszan formálom magamban a gondolatokat. A műveim többsége valamely mindennapi tevékenységből, vágyott kommunikációból, hétköznapi terepszemléből, felderítő kíváncsiságból, vagy a közelítés vágyából nő ki. Ilyen volt a Part és az azt megelőző Térkép című munkám is. Akkoriban hosszú sétákat tettem nap, mint nap spontán, szabálytalanul ismétlődő cselekvéssorként. A napi sétáim egy olyan játék részei voltak, ahol egy nekem fontos személlyel távolról navigáltuk egymást és osztottuk meg egymással a tapasztalatokat. Ezt a gesztust őriztem meg, sajátítottam ki, használtam fel, osztottam meg másokkal is, akkor már nemcsak a külső térre reflektálva. Az így megszülető mű, ha úgy tetszik, egy folyamatot tükröz és mutat meg.
Többnyire magát a folyamatot vizsgálom, amely aztán elvezet a tárgyakhoz, a képekhez, a mű keletkezéséhez. A sorozat aztán installációként, terenként változó „felületként” lesz látható. Modellezi a séták állapotait, a látvány élményeit, a tér problémáit, legyen az a megjelenített tér, a táj vagy a kiállítás valóságos tere.
A képeim folyama és a szövegek együtt lesznek fontossá, összességükben, együttállásukban értelmezhetők.
Richard Long vagy Hamish Fulton hosszú gyaloglása az ember nélküli tájban zajlott, a zarándoklás rítussá változott, keveredett a meditációs technikaként is ismert séta- gyakorlatokkal és végül szimbolikussá vált. Én a városi térben tettem meg a sétáimat, abban a térben, ahol a mindennapjaimat élem. Nem az elvonulás, nem a rítusteremtés, ellenkezőleg, a közvetlen tapasztalás, a részvétel, a közelítés volt a tétje az akciónak.
Műveim inkább a kapcsolatteremtés vágyának és folyamatának a modelljei, mintsem reprezentációk.

PL: Több sorozatodban is felbukkan a társ, ismeretlen, ismerős, akinek a szerepével akár a néző is félig meddig azonosulhat.

CsG: A megszólítottság és annak a bizonytalansága, hogy ki „beszél” kihez, amelybe a néző-olvasó kerül, része annak a kalandnak, annak az élménynek, amelybe be kívánom vonni Őt. Egyszerre tűnik úgy, mintha személyesen Őt szólítanám meg, de ugyanakkor, Ő maga lesz a leskelődő, betolakodó is egyben, aki belelát egy ismeretlenek között zajló személyes levelezésbe.
A Másik (a társszerző és/vagy a néző) bevonása és megszólítása egy olyan pszichológiai alaphelyzetet teremt, amely az emberi kapcsolatok terét használja,
a közös képzelet formába fordított állapotait tölti föl konkrét kérdésekkel.

PL: Fontos számodra a szöveg, a bujtatott beszéd, vagy a levelek. Több síkon kialakított párbeszéddel kínálod meg a nézőt. Mibe akarod leginkább bevonni, mikor bevonod a konkrét látvány mögé? Mi a verbális aláfestés szerepe?

CsG: A képeket kísérve a szövegek több síkon is értelmezhető és átélhető kontextust teremtenek. Ha úgy tetszik, le és behatárolják, de egyben ki is nyitják az asszociációs teret, más utat is felkínálva a gondolatoknak. Olyan összefüggő egységet, rendszert kívánok a képek és a szövegek együttes használatával teremteni, amelynek belső összefüggései rejtik a valódi tartalmat. Ez az összetett forma, a levelek, a szövegek és a képek együttese egy olyan párbeszéd kezdetét jelentik, amelyben én, mint alkotó közvetlenül és intenzíven szólítom meg a nézőt.

PL: Ezen a vonalon haladva, bár nem először, a Cseresznyefák sorozatban bevonod a "társ" képeit a rövid pontos leírások mellett. Több szálon, több idősíkot kapcsolsz össze és kibontakozik a képek mögött a munkafolyamat, amelynek egyik mozgatója a várakozás.

CsG: A Cseresznyefaút egy olyan mű, amely a társadalmi, politikai, történelmi emlékezet jelenben tapasztalható bizonytalanságát mutatja fel. A sorozatot inspiráló séták a lebontott berlini fal egyes külvárosi szakasza mentén beültetett cseresznyefákat követték. A mű már az ötlettől kezdve közös munka volt, ahol az alkotótárs kérésére az ő neve rejtve, illetve mindvégig jelzésszerű marad.
A sorozatban kettőnk sétája kapcsolódik egymásba. Az alkotótársam leírásai, az előtanulmányok, és az általa készített, vázlatnak szánt fotók segítettek a cseresznyefák felkutatásában. Ennek az elő-sétának a képeit és leírásait kértem el, hogy aztán követve azokat, végül egyetlen műben használjam fel mindet. A két séta így vált együtt egy hosszú, leírásokkal tagolt képsorrá.
A berlini külvárosi helyszínek, a szikár, helyenként érdektelen táj képei mintha az emlékezet peremén elhelyezkedő emlékhelyet is jelölnék. A hajdani berlini fal e szakaszai mára érdektelen sétaútvonallá váltak.
Ez a sorozat itt vezet át a legújabb fotósorozataim kérdéseihez, ahol a közelmúlt történelmének fontos helyszínei, tárgyai, archívumai kerülnek feldolgozásra.
Annak a jelennek a megértése, és megteremtése foglalkoztat, amelyben élek.
Ez a feldolgozás egy olyan „párbeszéd”, egyfajta „egyeztetés”, amely éppen most zajlik és az eredmény a mi együttes jelenlétünk eredményeként rajzolódik ki.

PL: A Szabad Európa Rádió könyvtárának felszámolása az OSA aulájában egy sajátos áttűnő emlékművet teremtett a hidegháború egykori "tiltott" szakirodalmaiból.
A majdnem 20 évvel a rendszerváltás után, leselejtezendő, igazából csak pár gyűjtő és szakember számára érdekes állomány egy folyamatosan változó konfigurációban, volt látható. Része volt ennek az újabb és újabb dobozok kipakolása, a munkatársak folyamatos szortírozása, a könyvek osztályozása "elvihető" és "megnézhető" kategóriákba.
Ezzel a sorozattal elkezdődött egy új irány a munkádban. A hozzáférhetővé tétel felől indulva a dokumentálás kérdései felé.

CsG: A folyamat a szemem előtt pergett. A hidegháború korában felnőni egyet jelentett a tiltott, a háttérben zajló folyamatokra való érzékenységgel, a „kettős látással” és értéssel, a bizonytalanság és fenyegetettség megtapasztalásával.
A Szabad Európa Rádió könyvtára könyvállományának felszámolása pontosan képezte le a hidegháború „örökségének” jelenét. A könyváradat látványa a földön, a feldolgozáshoz kapcsolódó és értékelő feliratozás, a leselejtezés, a könyvekre írt szavak egy le nem zárt, egy éppen most zajló folyamat tükre. A képek, amelyeket erről a folyamatról készítettem önmagukban is összetett történelmi, politikai, társadalmi folyamatot rögzítenek. Egy olyan folyamatot, amely most zajlik, abban a társadalmi és politikai térben, amelyben a mindennapjaimat élem, amelynek késleltetett kérdései feltartóztathatatlanul figyelmeztetnek bennünket.
A Szabad lapok című sorozatom képei a közelmúlt történelmének, a fel nem tett és megválaszolatlanul hagyott kérdéseknek az „emlékművei” is egyben.

PL: Részben a Cseresznyefák részben a Késleltetett közvetítés idézte fel bennem Joachim Koester fotóesszéit, elsősorban a Kant séták sorozatát, ahol Kalinyingrádban, az egykori Königsbergben nyomoz és igyekszik rekonstruálni a filozófus napi sétáit. A végén mégis két fiktív útszakaszt kapunk, de közben egy nagyon is pontos utazást teszünk a világháború és az azt követő szovjet időszak maradványaként vegetáló városról. Koester dokumentum felvételekről beszél, amelyek az "ábrázolt" és a "narratív" feszültségében léteznek.

CsG: A Késleltetett közvetítés című sorozatom fotói a volt Szabad Európa Rádió legnagyobb európai, Portugáliában található átjátszóállomásának elhagyott bázisán készültek. A bázis a közelmúltban szinte az egyik legfontosabb központja és közvetítője volt a szabadság akkori hangjának, ma jelentéktelen, elhagyott város, szétmálló épületekkel, terekkel, tárgyakkal. A történetből mára mindössze a terület lett a hasznosítható örökség, a szabadság kérdése itt és most, akkori formájában már értelmetlen.
A szabadság eljött, a hidegháború megszűnt, maga mögött hagyta területeit, épületeit, bázisait, tárgyait, megválaszolatlan kérdéseit, az emlékezet peremére szorítva az „örökséget”.
A dokumentáció itt elsősorban nem a tárgyak, nem a helyszínek, hanem a kérdések és a bizonytalanság archívuma. A képeim a társadalmi elfordulás, az elhallgatás, a feldolgozatlanság, a megválaszolatlanság archívumai is egyben.
A hagyományos dokumentációs forma „tiszta” és „zárt” formarendje segítségével itt alkalmat ad arra, hogy feszültséget teremtsen azzal a bizonytalan állapottal, amit felmutat.
A hagyományos fotográfiai képi nyelv ezeken a képeimen, fenyegetően lezártnak mutatja az értékvesztést. Dokumentumfotóimon az enyészet ilyen módon való rögzítettsége a látvány esztétikussága ellenére is vészjósló, képeimen a szabadság helyszínei a jelenlegi értéktelenségükben és érdektelenségükben rögzülnek.

PL: A másik fotós, akinek gondolkodásmódja talán közel állhat az Moyra Davey. A tavaly megjelent fotó- tanulmánykötetének egyik központi témája a véletlen.
A kérdés, hogy mi a helye a véletlennek, lehet-e releváns módon beszélni róla a túlnyomórészt rendkívül tudatosan megszerkesztett kortárs fotográfiában? Van egy mondata, ami a könyv másik célkitűzése is "Pár képet is akarok készíteni, de azt akarom, hogy szavakból nőjenek ki."

„I want to make some photographs, but I want them to take seed in words.”

CsG: Munkáim nem lezárt egységek, hanem egyes folyamatok állapotai. Ezek a folyamatok, amelyek a művek megszületését, „megosztását” (kiállítását) jellemzik, egyszerre egyesítik magukban a determináltság, a véletlen, a meghatározottság és a változásra nyitottság lehetőségét. Egyik munka átvezet a másikba, egyik kérdésből következik a másik. A kapcsolódás azonban nem elsősorban formai, a tartalom, a kérdések vezetik a nézőt a művek között.

Végül játékosan reflektálva az előbbi idézetre: Én képeket akarok létrehozni, néhol szavakkal kísérem azokat, és azt akarom, hogy a gondolatból nőjenek ki.

Budapest, 2009. június 8.

Páldi Lívia
Csoszó Gabriella