Unpredictable Events of the Future - Fabricius Anna

Mai Magyar Fotóművészet 9.

2012-04-23

Az én, mint önbeteljesítő jóslat Fabricius Anna munkáiban

Régóta tudott, hogy az identitás nehéz dolog, lehet nyűg és teher, amit magunkkal cipelünk, ahogy lehet könnyű és észrevétlen, amiben lubickolunk, és lehet egy erős alapzat, amire támaszkodunk. Persze ennek megélése mindez együttesen, bizonyos pillanatokban ki vagyunk neki szolgáltatva, máskor pedig egy történés, egy fordulatot követően saját magunk írjuk át és rendezzük újra emlékeink és énképünk töredékeit felülírva korábbi identitásunkat. Persze nem egyszerű meghatározni, mit is értünk ezen kifejezés alatt, számomra az a valóságépítési folyamat, aminek részeként az egyén „létrehozza” önmagát, így van benne egy állandó nyugtalanság, képlékenység, szemben a lezártnak, állandónak elgondolt énnel. Ennek a folyamatnak az értelmezése, leírása egyszerre több fronton zajlik a kortárs kultúrában, melyből kiveszi részét a kortárs művészet is.

Az egyéni identitás és működése, tehát az ember önmaga felé irányuló kérdése, Fabriciust pályára lépése óta foglalkoztatja. Ennek egyik markáns irányát jelölik ki csoportfotói, melyekben vagy ő maga sorolja egymás társaságába ismerőseit, vagy előre meghatározott, valódi csoportokat rendez tablóképszerű beállításokba. Azonban Fabriciusnál újra és újra előbukkan a téma egy másik megközelítése is, amely a múlt és a jövő, a hagyományok és az elvárások közé kifeszített egyént állítja a középpontba. Ezt tanúsítja az Éjjeli pillangók ruhában (2003), a Használt adatok (2004), a Non-lieu de mémoire (2007), a Csillagtúra (2008), a Vaj (2007, 2011), a Useless best wishes (2010) és A jövő előre nem látható eseményei (2011) című sorozat. Ezeken a fotókon a személyesség finom szálai szövik egybe az emlékkép és a fotográfiai kép, a közös és privát emlék, az elképzelt és a megtörtént egymást átfedő tereit. A csoportfotók szigorúsága mellett itt egy játékosabb alkotói módszer bontakozik ki, melyben a lehetséges és a létező egyaránt valóságalakító erővel bír.

Az imént megjelölt két műcsoport elválasztása esetenként bizonytalan, hiszen nem egyszer ugyanazon témának egy másik megközelítéséről van szó. Így az Éjszakai pillangók ruhában sokkal inkább az Átmeneti társaság (2004) rokona, mint ezen katalógusban szereplő bármely más sorozatnak. Mindkettőről elmondható, hogy a képeken megjelenőket egy hasonló élethelyzet köti össze, melynek a kép készítője is részese, és a közvetlenség kulcsa éppen ez a részvétel. A blogok és közösségi oldalak fotóit megidéző képek és jelenetek – ha ez nem is szándékos – az adott szituáció függvényében aktualizálják az egyéni identitást és esetlegességükben mutatják meg az embert. A jelmezbálszerű forgatagból kiemelt egyéneknek nem az arca vagy tekintete fontos, még ha sokszor szembe is néznek velünk, hanem az a pillanat, ahogy egy másodpercre megállnak és pózolnak, ahogy elsuhannak díszleteikben, ahogy vannak. A sorozat egy olyan archívumnak a töredéke, ahol egy-egy személy képei áttekinthetetlen mennyiségben vannak jelen, folyton cserélődnek, az egyes képeket kiemelve a rajtuk szereplők esetenként felismerhetetlenek, ami a személyiség egy mozgékony, környezettől függő aspektusáról árulkodik. Az éjjeli pillangók egyetlen darabján olvasható egy odavetett jegyzet: „Brian is entering to the - Bar to Albert - ”. Nem tudni, hogy ez a művész saját maga számára írt emlékeztető, vagy egy dokumentum azonosítója, netán puszta fikció. Kép és szöveg összhangban van, amennyiben nem mondanak egymásnak ellent, mégis olyan módon azonosít a képaláírás egy személyt és egy helyet, hogy ezeknek nincs vizuális megfelelője a képen, bárki lehet a háttal álló férfi és bárhol készülhetett a kép.

Ez az egy kép kizökkent a képfolyamból azáltal, hogy néven nevez. A fénykép dokumentáló funkciójára irányítja a figyelmet, és a privát fotók, riportfotók, tudományos célú dokumentációk szerepével kapcsolatos párbeszédeket idézi meg. Ezt legtömörebben Roland Barthes megállapítása fejezi ki, miszerint „a fénykép rászorul a szavakra, mert csak közvetett módon képes megragadni tárgyait.” Bizonyos funkciókban és közegekben tehát a kép és a nyelv egymásra utalt, amint nem egyszer a szavak is a képekre szorulnak. Fabricius Anna most bemutatott munkáiban éppen a képi és nyelvi kódok párhuzamosságával a jelentés lezáratlanságát, pulzálását, az identitást illető bizonytalanságot kelti fel. A művész a fotográfiai kép hagyományosan indexikus tulajdonságát állítja a nyelv mellé, melynek kikerülhetetlen tulajdonsága, hogy bizonyos fokig elrendezi a tényeket. Dokumentumnak látszó fotók valamint az emlékezet és a fikció közti területen mozgó szövegek együttesen hozzák létre a valóságra vonatkozó bizonytalanságot.

A Használt adatokban a 70-es és 80-as éveket időző városképek és enteriőrök mellé olyan múltbéli eseményeket elbeszélő, hangvételében személyes szöveg került, mely első pillantásra szokványos rokoni és baráti történeteket idéznek fel. Az események azonban már réges régen lezárultak a jegyzetek készülésekor. Már Pepin bácsi elutazása napján tudjuk, hogy soha nem tér vissza Szófiából, hogy a Carmen bár tulajdonosa minden elkövetkező napon kék inget visel, vagy a vágyott új lakás csak az első a sorban. A szereplők ugyanilyen távolaik, vagy teljesen hiányoznak a képekről, időnként egy-egy messziről, elkapott alakot látunk, sehol egy portré, egy szembe nézés, sehol a fényképezőnek szóló gesztus. A helyek töltik be a főszerepet ezeken a családi fotókon, mintha utólag járt volna itt valaki a régi történetek nyomait keresve. Egy időutazásnak vagyunk a tanúi, mely múltat a ruhák, a környezet és a datálás jelez, a sorozat címe pedig az újrafelhasználás aktusát sugallja, mintha egy talált albumban kalandoznánk. Kérdés, hogy hol a fikció és a valóság határa, kinek vagy minek a története rajzolódik ki előttünk, hogy a fényképnek vagy a képaláírásnak higgyünk-e inkább.
A Csillagtúra szintén a hely és az emlékezet, kép és szöveg feszültségében lüktet. Fabricius olyan városi helyszíneket és belső tereket fotózott le, melyek jelentésüket vesztett maradványoknak vagy az emberi használat melléktermékeinek tűnnek; azonosíthatatlanok és elhagyatottak. A hozzájuk kapcsolt mondatok ennek ellenében személyes jegyzeteket, korabeli tudósításokat, híreket idéznek fel, melyek a látottakat a lokalitás sűrű szövetével fonják körül. Nem tudni a szövegek valódi dokumentumok-e vagy elképzelt történetek foszlányai, mindenesetre a valós kötődések mintáit követik. A sorozat olyan akár egy város családi albuma, a következő generációk számára készített dokumentum, ahol a képaláírás arra szolgál, hogy hozzáadjon valamit a fotografikus információhoz, kontextusba helyezze azokat a látható dolgok és a sorsfordulókat jelölő alkalmak megnevezésével. A város történetéről való tudás és a térbe ezúton beköltöző emlékezet elhelyezi az emlékezőt a történelem adott idő- és térbeli dimenziójában, és lokális identitással ruházza fel.
Az „én” mind a Használt adatokban, mind a Csillagtúrában a helyeken keresztül határozódik meg, mely helyek egyéni történetek nyomaiként egy családi múlt foszlányait sejtetik. Az önmeghatározás folyamata azonban nemcsak a helyet foglalja magába, hanem a közös tudásából a „közösen lakott múlt emlékeiből” is merít. A Vaj-Voi sorozat a finn-magyar nyelvrokonságból kiindulva valamiféle közös történelmet rekonstruál. Fabricius rátalált hét olyan mondatra, amely megközelítőleg ugyanúgy hangzik finnül és magyarul, majd egy helsinkibe kapott ösztöndíj alkalmával megfotózta a mondatba foglalt szituációkat. Mivel a közös eredetű szókincs a legalapvetőbb főneveket és igéket tartalmazza tulajdonképpen egyszerű, hétköznapi történéseket elevenítenek meg a mondatok. Ugyanakkor a nem szokványos társítások és mondatszerkezetek, a felbukkanó alliterációk és sajátos ritmusok költői hatást keltenek: „Három nő a vízből hálóval húsz halat fog.”, „Jég alatt télen eleven halak úszkálnak”, „Hollószemű ebem vízen él”. A dokumentumszerű képek helyett itt a pillanatnyiságától elemelt, megrendezett fotók társulnak a mondatokhoz. A letisztult, átlátható kompozíció, a hideg tónusok, a mindennapos élethelyzetek ellenére minden mozzanatot, részletet különös súllyal érzékelünk, többletjelentést sejtünk mögöttük. A képeken látható jelenetek a nyelvrokonságon mintegy továbblépve egyszerre ébresztik fel a természetesség, a „nálunk is megtörténhetne”, „mi is ilyenek vagyunk” élményét és a hétköznapoktól eltávolított ünnepi, „fenséges” érzést.

A Non-lieu de mémoire a művész saját gyerekkori élményeit idéz fel kézzel írott visszaemlékezések és az eredeti helyszíneket napjainkban megörökítő fotókkal. Ezek az emlékek a hétköznapi élet töredékei, elképzelt vagy sokat hallott történetek önmagunkról, melyek mai énünk számára megközelíthetetlenek. Különösségük talán abban rejlik, hogy zárványként örökké, végeláthatatlanul önmagukat jelenítik meg, ugyanúgy ahogy egykor elhagytuk ezeket. Az időközben visszavonhatatlanul megváltozott és személytelenné vált helyek nem támogatják az emlékezést, amit az álomszerű, hangsúlyozottan eljátszott és megdermedt cselekedetek tovább erősítenek. Bizonytalanság lebeg a képek felett – valóban ez volt az egykori helyszín, valóban megtörténtek az említett események vagy csak vágyott, álmodott mozzanatok idéződnek fel. A múlt nyomai hiányában a képek bizonyító ereje szétmállik a fikció terében. A fénykép csak akkor lehet az egyéni múlt dokumentuma, ha a kérdéses időben a kérdéses helyszínen készült, az utólag exponált kép a saját magunkat illető kételyhez vezet bennünket.

Az út a múltból a jövő felé vezet, és az „én” részévé teszik a hitet, a várakozást, az előérzetet, vagyis az elképzeltet. A Useless best wishes előzményeként Fabricius megkérte külföldi barátait, ismerőseit, hogy születésnapjára haszontalan jókívánságok helyett egy-egy olyan hiedelmet küldjenek, amely a szerencsétlenségek előrejelzésére, megelőzésére vonatkoznak. Ennek nyomán készített sorozat feliratai nem mondják ki, mire utalnak (talán valami mágikus ok miatt), csak az elkerülendő cselekvést, szituációt nevezik meg: „Több, mint hat rókát látni, melyek elhaladnak előttünk”, „Tokhalat és tököt enni egy időben” vagy „Két ünnep között száradó ruhát a szabadban hagyni”. Ezek az elképzelések szintén egy hajdani közös hit, hagyomány részei, amelyeket ma már többnyire „babonának” nevezve hatástalanítottuk. Többnyire, mivel a róluk való tudással egy természetfeletti faktort továbbra is életben tartanak racionalizált mindennapjainkban. A megmagyarázhatatlan és irracionális hatása – és bizonyos szempontból maga a tudás is ide tartozik - alól nem tudjuk teljesen kivonni magunkat, befolyásolnak minket, ha másként nem az adott pillanatban felvillannak tudatunk mélyéről. A szépen rendezett fotók finoman érzékeltetik ezt az érintettséget, hol egy könyök lóg be a képtérbe, hol nekünk nyújtják a fehér borítékot, hol a túl kicsi mélység-élesség burkolja homályba a hozzánk közeli dolgokat.

Mintegy ennek folytatásaként A jövő előre nem látható eseményei sorozat a hit érzékelésre gyakorolt hatását vizsgálja, és ezen keresztül felveti a valóságot formáló szerepét. A spontán, nem egy történet mentén felfűzött polaroidképek a jóskártya fogalmaival egészülnek ki. A képen szereplők -- talán pontosabb a közreműködők kifejezés --, a fotózás után tetszőlegesen húztak a kártyapakliból, és az így kiválasztott fogalom utólag értelmezte, illetve újraértelmezte a képen látottakat. A jóslás és babonák világa áttételesen jelenik csak meg, leginkább a visszatérő állatmotívum idézi fel ezt a szimbólumokra alapozott világképet, melyben minden rendellenes, váratlan jelenség értelmet nyer. A „rosszul sikerült” fotók családias hangulata hitelesíti a furcsa, nem a helyzethez, környezethez illő jeleneteket, mint a kép alján kukucskáló fekete kutya, vagy a sámánként állatbőrt öltő figura kilógó kézfeje. Azonban a véletlenszerű szituációk és beállítások, a szinte komponálás nélküli képi rend azonnali irányt kapnak a fogalmakkal társulva, és ez a határozott értelmezési kerettel szemben az emberi szabadság azonnal elveszti létjogosultságát. A képértelmezés és az önértelmezés egyaránt önbeteljesítő jóslatként működik.

Mint látjuk, Fabricius az identitást találkozási pontként, tevékenységi területként, kapcsolatok és eleven viszonyok, befolyások és mozgások kereszteződéseként ragadja meg. Lépésről lépésre térképezi fel azt a horizontot, melyen belül az önértelmezés és önmeghatározás véget nem érő folyamata zajlik, kezdve az egyéni és családi emlékezettől egészen a társadalom által biztosított narratívákig. Újra és újra azt a kérdést teszi fel, mennyire képes az ember saját akarata szerint dönteni saját életével, jövőjével, identitásával kapcsolatban.

Csatlós Judit

Unpredictable Events of the Future - Fabricius Anna